A kordnadrág

Osztálykiránduláson voltunk, nem lehettem több 10 évesnél, és hazafelé a buszon elaludt az ölemben egy osztálytársnőm. Nagyon nehéz volt, egyre nehezebb, de nem szóltam neki. Nem tudtam felébreszteni. És ez a lényeg, hogy nem tudtam, képtelen voltam azt mondani, hogy ébredjen, nem bírom tovább tartani, hanem megtámasztottam a térdem a busz falában, és megpróbáltam mozdulatlanul maradni, hogy zavartalanul alhasson. Mindenem elgémberedett, de tartottam, tartottam valami belső parancsra. Senki sem mondta, senki sem kért rá. Magamtól kínlódtam végig a hazautat. Amikor megérkeztünk és végre megszűnt az irtóztató teher, kinyújthattam a lábam, a karom, akkor vettem észre, hogy a térdem külső részénél, ahol a busz falába támasztottam a lábam, a vadonatúj kordnadrágom bolyhos csíkjai lekoptak. Egy ronda kikopott folt lett a bársony csíkok helyett. Azután így kellett hordanom. Nagyon ritkán kaptunk új ruhát. Még most 60 év után is emlékszem a szégyenre, a dühre, a tehetetlenségre, hogy így kellett utána hordanom.
Egyszer nyáron, már itt Tahiban, ültünk a konyhában, verőfény, velem szemben Laci és Hugi, valami jó ebéd után, és beszélgettünk. Laci feje időnként, ahogy mozdult bele-bele ütközött a függönybe. Hugi pedig fogta és gondolkodás nélkül begyűrte az egészet a radiátor csöve mögé, hogy ne zavarja az apját.
Legutóbb amikor Marcival itt voltak, bejött a kis szobába, fegyűrte a szőnyeget, kihúzta az ágyat,
arrébb rakta az asztalt,-szóval csinált egy kényelmes helyet a gyerekének. Csak akkor vettem észre, amikor bejöttem a szobába. Kérés és kérdés nélkül.
Én a mai napig nem tudnám ezt megtenni. Nem volnék képes rá. Nem merném. Arrébb ülnék a függöny elé és minimum megkérdezném a háziakat, hogy átrendezhetem-e a lakást.
Azt tudom, hogy így tennék, de abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy jól teszem-e. Lehet, hogy Huginak van igaza.