Végre egy kis pánik!

Réka zokogva telefonált, hogy rákos. Azt mondta neki a gyerekgyógyász, aki egyébként sem őt sem a gyereket nem hajlandó beoltani. Ilyen állatot is ritkán hord a hátán a föld. Ha a kezében vannak a leletek, akkor is nehezen mond ki ilyet az ember, nemhogy ránézésre! Mindenki megzavarodott.
Most aztán eshetünk a pánikba. Most aztán lehet aggódni, most aztán lehet sajnálkozni, - mert oda kell figyelni.
Mindig oda kell figyelni rá, mert nem bírja másképp. Nagyon nehéz eset, nagyon nehéz.
De biztosan nem igaz. Ezek nem igaz dolgok. Remélem mihamarabb kiderül, hogy nem így van, addig kicsit hisztérikus az állapot, keverődik a szar. De ez így van rendjén, azután megkönnyebbülünk, egészen addig amíg a következő el nem kezdődik. És ez így megy majd a végtelenségig. De várom, hogy valami pozitív hírt kapjunk. Mielőbb.
Ropogósan tiszta, hófehér ruhájú japánok vettek kezelésbe éjszaka. Annyira megrémültem az egyik férfitől, hogy felébredtem rá és bárhogy akartam nem tudtam visszakeveredni, pedig nagyon érdekelt hogyan folytatódna. Ezt már nem tudom meg.
Irogatom a költségeket, tudni szeretném mennyiből élünk egy hónapban. Ez is nagyon nehéz. Nyomorogni öregen nem a szivem vágya. Csak valami komoly baj ne jöjjön.
Féltem én valaha? Féltem bármitől is? Talán csak attól, hogy elvégezzem a munkám. Jól. Rendesen. Az igazsághoz az tartozik, hogy ez a munka, ez a szinészet kicsit mindig egy burkot, valami védő leplet terített körém, és a valódi mocskos primitív élettől megvédett kicsit.
Ezt akkor értettem meg leginkább, amikor az Aninál, vagy a dobozkészítő Kft.-ben dolgoztam.
A primitív, irígy mocsok. Én általában a finomabb, raffináltabb módjaival találkoztam, az is elég volt, de a közeg mégis megmentett a dolog brutalitásától. Amitől irtózom.
Ha képes lennék valami más nyelven beszélni, talán elmennék ebből az országból. Németország olyan burok lehet, mint az én szinészetem Magyarországhoz képest. Ott is történhetnek mocskok, csak egy fejlett kultúra mocskai. Az azért más lehet. Egész más,-azt gondolom. De hát itt élünk. Nem is tudom hol. Van még esély, hogy megszeressem ezt?
Zűrzavaros hely ez. Amiben még nyomorogni is, kétségbeejtő.
Miért nem jelezte a Győry, hogy megkapta a könyvet? Miért nem jelentkezik egyáltalán? Milyen hibát követtem el? Sokszor gondolok erre,- de biztos vagyok benne, hogy csődbe ment volna a házasságunk, ha mégis létrejön. De ez az egész egy mérce, egy szinvonal. Ami lehetett volna. Illetve nem lehetett. Mi is történt? De nyomorgok-e egyáltalán? Talán még nem.
Na majd a számolgatások kiderítik. Még életben vagyunk, de nyaralni már nem tudunk elmenni.
Legalábbis Görögországba nem. Na befejezem, mert egyre reménytelenebb ez az egész.